| Képek |
Tisztelt Tanáraink, Kedves Diáktársaink,
Kedves Szüleink és Vendégek!
"Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de minden nap születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni" - mondta Hérakleitosz.
8 hosszú év, számtalan hónap, felfoghatatlanul sok óra és néhány óraközi szünet egy szempillantás alatt véget ért. Az élmények egyetlen perccé sűrűsödtek, melyben annyi minden megfér egymás mellett: a hétfő reggelek álmos hangulatától a pénteki napok véget érni nem akaró hosszú óráin keresztül a délutáni meghitt beszélgetésekig.
Emlékszem, micsoda szorongással, félelemmel indultunk. A tanító néni szava, amely törvény volt, messze hangzóan sokáig kísért bennünket. Ez a hatás persze az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve. Itt felsőben csupa érdekes tantárgy várt minket mint például: matek, töri, irodalom, fizika , kémia… De aztán jöttek a szürke hétköznapok, amikor már nem éreztük olyan érdekesnek a tantárgyakat, mert tanulni, tanulni, tanulni kellett, kellett volna. Azt kívántuk, hogy legyen már vége.
De most eljött az idő, amikor nekünk is búcsúznunk kell.
A legtöbben nyolc éven át jártunk a Kecskeméti Református Általános Iskolába, azonban vannak köztünk olyanok is, akik később csatlakoztak hozzánk. Az együtt eltöltött évek alatt hat éves kisdiákokból tizennégy éves fiatalokká cseperedtünk. Itt formálódott egyéniségünk a sokat látott és sok mindent megért falak között. Adjunk hálát ezért Istennek, hogy egybegyűjtött minket e nyolc esztendőre.
Akiknek hálával, köszönettel tartozunk: apák, anyák, nagyszülők, testvérek, barátok, iskolai dolgozók, lelkészek és végül, de nem utolsó sorban tanáraink. Mindenkinek, aki valamit adott, aki azért dolgozott, izgult, aggódott, bosszankodott, hogy emberekké válhassunk. Olyanokká, akik érdemesek arra, hogy bosszankodjanak vagy aggódjanak értük, és hogy szeressék őket.
Én hiszem, hogy a szívből jövő dolgokért nem várnak köszönetet, de mégis úgy érzem, óriási hibát követnénk el, ha szó nélkül továbbrohannánk. Ezek a percek arra valók, hogy visszaemlékezzünk és megfogalmazzuk a köszönetnyilvánítás szavait. Sajnos kevés az idő arra, hogy minden tanító, bátorító szót, vigasztaló ölelést, mindent, amit kaptunk, megköszönhessünk. A szavak is tökéletlenek, és nem tudják elmondani mindazt, ami bennünk kavarog.
Itt az iskolában nemcsak tudást szereztünk, hanem sokféle tapasztalatot is. Számtalan egyéni és közösen megélt élménnyel gazdagodtunk, nem felejtjük az izgalommal szervezett és várt osztálykirándulásokat, a különböző iskolai rendezvényeket, játékos vetélkedőket, meghitt karácsonyi ünneplést a templomban, vidám farsangokat. Emlékezetesek a komoly szerepléssel járó ünnepélyek. A készülés izgalma, kiállni a színpadra az egész iskola elé, nem kis feladat volt. Megtapasztalhattuk az összetartozás örömét, a nemzethez tartozás felemelő érzését. Itt készültünk fel a konfirmációra is, mellyel az egyházhoz és a gyülekezethez való tartozásunkat erősítjük meg. Most már felnőtt keresztény emberek vagyunk. Remélem, sokszor találkozunk még itt a templomban.
Külön búcsúzunk osztályfőnökeinktől, köszönettel tartozunk nekik, akik közösséggé kovácsolták osztályainkat, megszervezték a jó hangulatú kirándulásokat, segítettek a rendezvényekre való felkészülésben és kibírták velünk ezt a 4 évet. Problémáinkkal bármikor bizalommal fordulhattunk hozzájuk, odafigyelésükkel segítették továbbtanulásunkat. Megtanítottak arra is, hogy legyenek céljaink, vágyaink, s ezeket magunknak kell elérnünk.
Kedves Hetedikesek!
Nagyon jó érzés volt látni a szépen feldíszített tantermeinket. A gondosan elkészített „világjáró” tarisznyákat és a virágokat.
Jövőre ti örülhettek mindezeknek!
Kérjük, próbáljatok helytállni, szorgalmasan, kitartóan tanulni, s ne tegyetek a miénknél nagyobb diákcsínyeket!
Őrizzétek iskolánk jó hírét, adjátok tovább hagyományainkat!
Higgyétek el, hogy a hit ereje, az evangélium biztatása, a testvérek, barátok szeretete, segítsége az, amire építhetitek életeteket! Magatokat mindig ahhoz tartsátok, hogy refisek vagytok!
Az elmúlt néhány hónap fontos döntés jegyében, mérlegelések közepette telt el, ugyanis határoznunk kellett afelől, hogyan tovább, hol folytatjuk tovább tanulmányainkat. Reméljük, mindannyian jól választottunk, és megálljuk majd a helyünket.
Nem feledjük ezt az iskolát, mely útnak indított. Arany János szavaival búcsúzunk:
Útjaink száz felé válnak,
De szívünk egy célért dobog,
Nekivágunk a küzdelmes mának,
És épít karunk egy szebb holnapot…
Áldás, békesség!